Interjú Gégény Nikolettával a diabgirl.hu bloggerével

Kategória: Sztárinterjúk Létrehozva: 2014-09-26

Gégény Nikoletta természetes szépségét a 2008-as Miss World és Miss Universe Hungary összevont döntőjén, a Királynőn is észrevették, közönségdíjas lett.

Korábban volt az Oldmans pub arca is, és egyéb szépségversenyek, és modellmunkák is kapcsolódnak a nevéhez.  Szépsége mellett a Tanítóképző Főiskolán megszerzett tudását is kamatoztatta, egy ideig szülőfalujában, Paszabon tanította történelemre a szerencsés nebulókat, majd Pestre költözött. Jelenleg az Oktatási Hivatal kommunikációs munkatársa, és emellett az életről blogol, ahogy ő fogalmaz, cukorbeteg köntösben.

Mikor fedeztétek fel a cukorbetegséget nálad?

 Több mint tíz éve, 2002 februárjában diagnosztizálták a cukorbetegséget.  17 éves voltam, épp érettségi előtt álltam. Azonnal inzulinra állítottak, azóta mérek, szúrok, számolok...

Hogyan sikerült elfogadnod, és megértened

Első perctől tudomásul vettem, csináltam, amit mondtak. Valahol biztosan megviselt, de akkor nem éreztem drasztikusnak vagy félelmetesnek. Mivel egész életemben meg akartam felelni mindenkinek, és a legjobb akartam lenni mindenben, ehhez a feladathoz is úgy álltam hozzá, hogy engem ugyan nem győzhet le. Inkább lelkiismeret furdalásom volt, mert úgy éreztem fájdalmat okozok a szeretteimnek a betegségemmel. Anyukám rengeteget segített az új "szabályok" betartásában, és az elfogadásban. És ő az, aki a mai napig angyalomként támogat. 

Milyen változtatásokkal járt az életedben? 

Teljes életmódváltás. Új volt minden. A diéta, a rendszeresség, a pontosság, az önfegyelem. Nem mintha gyerekkoromban nem figyeltem volna arra, hogy kitűnően tanuljak, vagy vigyázzak magamra, és az öcsémre, hogy mindig jól viselkedjek.Ám a cukorbetegséggel az ember abszolút új szemléletmódot, sőt, nem túlzok, ha azt mondom, új személyiséget kap. Egyébként ezt a túlzott kontrollt volt a legnehezebb megszokni. Azt, hogy minden nap többször is ellenőrizni kell a vércukromat, hogy ehhez igazítva kell megterveznem az étkezéseket, néha a napi programot is, és hát a sok orvosi kontroll. Szoktam is mondani, 13 év után nekem a diabetológia a második otthonom.

Akkor ezzel az új életformával mondhatjuk, hogy hamarabb felnőttél?

Valóban gyorsabban komolyodtam, mint a társaim, viszont lázadós időszakomban én is mindent megengedtem magamnak, amit a főiskolán mások is. Buli, alkohol, átmulatott éjszakák. Az igazat megvallva, ekkor a cukorbetegség tagadásában éltem egy ideig. Tiltakoztam a szabályok ellen, tagadtam az ezzel járó kötelességet, nem fogadtam meg a tanácsokat, még orvoshoz sem jártam. De ez a negatív tapasztalás is kellett, hogy el tudjam fogadni az állapotom, hiszen láttam, hogy nem jó nekem a lázadás. Rájöttem, hogy el kell, fogadjam cukorbeteg önmagam is, mert amíg ezzel az életfeladatommal nem nézek szembe, nem lehetek boldog ember. Mondhatom, hogy ekkor indultam el az önismeret rögös útján.

Szakértők szerint, a betegségek 85 százaléka lelki okokra vezethető vissza. A te esetedben, illetve a cukor esetében szerinted van alapja hasonló feltételezésnek? 

Ezzel foglalkozó oldalak szerint:"Pszichológiai vizsgálatok szerint, ha túlságosan kontrolláljuk és elnyomjuk az érzéseinket, akkor cukorbetegség alakulhat ki. A fiatalkori diabétesz arról tanúskodik, hogy még mindig nem tanultam meg önmagamat szeretetteljesen elfogadni, kezdettől fog­va más akartam lenni. „

A lelki okokban abszolút hiszek, sőt kutatom. Egyébként is rendívül nyitott vagyok a világra, úgyhogy nem esik nehezemre például Hellinger családállításról, biorezonanciáról, meditációról vagy kineziológiáról beszélni, tanulni, tapasztalni. Izgalmas, az önismeret útjára lépni.

Mint ahogy a blogodban is követni lehet, az eredményeid folyamatosan javuló tendenciát mutatnak, de volt egy szakasz, amikor látványosat változott. Összehozható ez azzal, hogy mondjuk lelkileg fejlődtél ebben az időszakban? Szerinted minek volt köszönhető ez a nagymértékű javulás?   

Azóta, hogy leírtam a blogom első betűjét, rengeteget tanultam, fejlődtem. És ez nem csak a cukorbetegséghez való hozzáállásomban, hanem az élet egyéb területein is érezhető. Elkezdtem befelé figyelni, érzékelni. Hinni, hogy „teljes egész” vagyok a diabétesszel is.  Ezután teljesen váratlanul csökkenni kezdett a bázis inzulin igényem. Hetente vagy havonta le kellett vegyek belőle egy-egy egységet. Így történt, hogy egy év alatt a 25 E-ből 15 E lett, amire roppant mód büszke vagyok.

Naná, hogy az orvosom észre sem vette…

Mikor, és miért fogant meg a blog írás gondolata?   

Nem is tudom, honnan jött az írás ötlete. Nem volt sugallat sem a fejemben. Egyszerűen csak annyi élmény, tapasztalat volt már akkor is mögöttem, hogy (leginkább saját magam miatt) elkezdtem ezeket leírni, szinte terápiás céllal. Aztán ahogy jobban beleástam magam a témába, és egyre több cukorbeteg sorstárs vett körül, mindig újabb és újabb kérdések fogalmazódtak meg bennem. Érdekelt, mi történik velem. Az okokat, miérteket, tényeket, lehetőségeket, gyógymódokat kutattam/kutatom, és gondoltam megosztom a sorstársaimmal is. A pozitív visszajelzések alapján bebizonyosodott, hogy nagyon is kell ez a fajta kapcsolattartás, mármint nekünk, cukorbetegeknek. Ezért hébe-hóba találkozókat is szervezünk, hogy megválaszolhassuk egymásnak mindazokat a kérdéseket, melyeket az orvossal nem tudunk/nem merünk megbeszélni, vagy amit másokkal nem szívesen osztunk meg. Egyébként vannak nem cukorbeteg olvasóim is, ami külön öröm, hiszen amellett, hogy képbe kerülnek a témában, talán a saját életükre/egészségükre is jobban vigyáznak majd. Így nem csak a sorstársak utókezelése/támogatása kap hangsúlyt, hanem kicsit a prevenció is.

Mi volt a motiváció, és mi a cél vele?   

Motiválnak a sorstársak, és jó látni, hogy egyre többen mernek beszélni a cukorbetegségről. Sokszor elképesztő történeteket osztanak meg velem az olvasóim, félelmekről, szégyenérzetről, és ilyenkor mindig valahogyan segíteni szeretnék. Levelezünk, megosztjuk a tapasztalatokat, orvost, vércukormérőt ajánlunk egymásnak. Ugyanakkor nagyon sok kiegyensúlyozott sorstársam is van, ők abban motiválnak, hogy az én laboreredményeim és lelkivilágom is minél szebbek legyenek. Egy-egy cukorbeteg találkozón órákig beszélgetünk egymással olyan dolgokról, melyekről tényleg csak mi tudunk beszélgetni, és közben átkalandozunk a párkapcsolati kérdésekre, álmokra is.  Mindig feltöltődve megyünk haza, várva a következő randit. Rengeteget számit, hogy van, akinek elmondhatod, ami éppen a szívedet nyomja, sőt tudod, hogy minden szavadat érti, mert ugyanabban a cipőben jár. 

Honnan ez a sok erő, a pozitív életszemlélet?

A pozitív szemlélet velem született, mindig hittem, bíztam reméltem, és ez a jövőben is így lesz. Néha persze jól jön egy kis "lelki tupír", mert nekem is vannak rossz napjaim, ahogy bárki másnak. Gyakran olvasok spirituális témájú könyveket, vagy tanulok önfejlesztő gyakorlatokról. Cukorbetegen a lélek ápolása talán nagyobb kihívás, mint a testünké. Én azt vallom, minden nap törődni kell vele, azaz önmagunkkal.

Van az írással, vagy ezzel kapcsolatosan későbbi terved?

Most már mondhatom azt, hogy hobbimmá vált a blogolás. A későbbi tervem egy komplexebb weboldal létrehozása, ami már folyamatban is van. Szeretnék minden új, és régi diabosnak segítséget, támaszt nyújtani, mindabból a rengeteg tapasztalatból, amit én eddig megtanultam, olvastam, tapasztaltam. A célom, megosztani minden tudásomat a sorstársakkal, és éreztetni velük, hogy a problémákkal nincsenek egyedül. 

Kövesd Nikit a Facebook-on: https://www.facebook.com/DiabGirl

Niki weboldala: www.diabgirl.hu

Bánovics Marcsi

NapiBio.hu

 

Cimkék: sztárinterjú